Honlap ajánló weboldal

A kategorikus imperativusz

Immanuel Kant egyik legnagyobb hatású művében, A gyakorlati ész kritikája (1788) címűben vezette be a kategorikus imperatívusz fogalmát. A filozófus  e munkájában kifejti: a »jó« nem olyan előre meghatározott törvény vagy eszme, amelyet az ember ösztönösen rátalál, hanem a szabadon választott egyéni cselekvés szabályának észszerűsége, amely a kategorikus imperatívusz eljárásával vizsgálható: »Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind az általános törvényadás elveként érvényesülhessen«.

A kategorikus imperatívusz a tiszta gyakorlati ész parancsa, amely minden materiális és privát szempontra való tekintet nélkül határozza meg az akaratot, s amelynek értelmében az individuális cselekedetek morálisan csak akkor elfogadhatóak, ha maximájuk az általános törvényadás elveként érvényesül. A kategorikus imperatívusz mint kategorikus-univerzális orientatív maxima az erkölcs számára abszolút mérce és olyan morális törvény, amely kötelező és feltétlenül parancsoló, ennélfogvs éppúgy determinál bennünket, akár a természeti törvények. A kategorikus imperatívusz által parancsba foglalt és célul megszabott legfőbb jó – szemben a természet törvényeivel – morális alapon szükségessé teszi isten létének és a lélek halhatatlanságának a feltételezését.

Az isteni mindenhatóságtól ellépve azonban a kategorikus imperatívusz feltétlensége azt is jelenti, hogy az akarat (az akaratot meghatározó gyakorlati ész) az autonóm emberi entitás letéteményese, vagyis önmaga hoz törvényt önmagának. Ergó az erkölcsi törvény az emberi természettel adott. Ha viszont az akarat idegen törvényű (heteronóm), mint például az ösztön, a hajlam, a jutalomvárás vagy akár az istentől való félelem, akkor az ezektől meghatározott cselekedet erkölcsös volta éppen hogy legalábbis kérdéses. Vagyis a kategorikus imperatívusz bár morális alapon előfeltételezi isten létezését, ám az istenfélelemtől vezérelt cselekedet ezen abszolút mérce szerint amorális.

Más: A tiszta ész kritikája (1781) Kant korábbi főműve. A filozófus ebben a munkájában nem annyira a mai értelemben vett kritikára vagy kritizálásra törekszik, hanem inkább azt a célt tűzi ki maga elé, hogy megvizsgálja, feltérképezze az emberi megismeris jellegzetességeit, határait.

Kant szerint az emberi ész története a dogmatizmussal veszi kezdetét. Szerinte például Descartes vagy  Spinoza kimondatlanul használnak egy előfeltevést: a dolgok rendje eredendően azonos fogalmaink rendjével; gondolkodásunk szerkezetéből következtethetünk tehát a lét szerkezetére, azaz fogalmaink elemzése révén eljuthatunk gondolkodásunk azon végső összetevőihez, amelyek már gondolkodásunkon, logikánkon, fogalmainkon kívül esnek. Mikor Kant dogmatizmusról beszél, főleg ezt érti alatta.

Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.